A XX. Század elején radikális változások kezdődtek a táncéletben: megjelent a modern tánc. A klasszikus balett ellenhatásaként jött létre. Jellemzői a testrészek elkülönült használata (izolációk), a felsőtest erőteljes használata (contraction-release), párhuzamos lábtartások (parallel position), ritmikai játékok stb. 
Sokáig egyetlen művészi táncfajtának a klasszikus balettet fogadták el világszerte, viszont ez a táncstílus olyan alkati sajátosságokat követelt, mely keveseknek adatott, illetve olyan kötött mozdulatvilágot hordozott, mely kevés teret biztosított az egyéni önkifejezésnek. A modern tánc mára már gyűjtőfogalom, mai folyamatosan bővülő új táncstílusok gyűjtő medencéjévé vált. A stílus lényege, hogy a testünk egyes mozgás központjai egymástól függetlenül mozogjanak. A 20. század elejétől önálló színpadi alkotás lett, ennek úttörője: Isadora Dancen volt. Ezzel párhuzamosan alakult ki a mozdulatművészet, mozgásművészet, amelybe nagyon sokféle irányzat belefért.

Loie Fuller (1862-1928)

A szabadtánc legelső képviselőjének tekintik. Az Illinoisban született művésznő táncos, színész, producer és drámaíró volt egy személyben. A színészkedést gyermekkorában kezdte, 4 évesen lépett fel először. A táncot autodidakta módon kezdte el tanulni. 
Előadásai során főleg a vizuális hatásokra koncentrált. Darabjainak fő jellegzetessége, az úgynevezett „szoknyák tánca”, valamint a különleges színpadi világítások, foszforeszkáló anyagok használata volt. (A szoknyás tánc ötletét egyesek szerint, a kínai selyem hullámzó mozgása ihlette.) 
A művészi megvilágítás területén elért eredményei miatt díjat is kapott. 
Az első hivatalos előadása 1892-ban volt New Yorkban. Főként Európában lépett fel, közel 130 szóló és csoportos előadást komponált élete során. Az I. vh. után már csak alkalmanként lépett fel. Párizsi iskolájából számos kitűnő csoport került ki. Ő volt az első, aki improvizált a színpadon, és akinek a művészete eltért a megszokottól. 
Számos francia festő, többek között Toulouse-Lautrec, és Auguste Rodin készített róla portrét. 1908-ban adta ki emlékiratait.
 

Isadora Duncan (1878-1927)

Isadora 1878-ban született San Franciscoban, édesanyja már gyermekkorában bevezette őt a művészet világába. Isadora órákat töltött azzal, hogy a tengerparton táncolt, ráadásul táncórákat tartott kisebb gyerekeknek, hogy hozzájáruljon valamivel a család szűkös költségvetéséhez. 
14 éves korában Chicagoba, majd New Yorkba utazott a család rokonaival. Gyermekként számos darabban játszott, olyanokban, mint például a Szent Iván éji álom. Londoni fellépései után indult el a világhír felé, és Európa szinte összes híres színpadát meghódította. 
Első iskoláját Grünwaldban alapította 1904-ben. Ezt követően, először Párizsban, később pedig Moszkvában hozott létre tánciskolát. Szegény családból válogatta tanítványait, és kiemelte őket a szegénységből. 
Két szeretőjétől Gordon Craigtől, és Paris Singertől született gyermekei, 1913-ban, egy tragikus autóbaleset során belefulladtak a Szajnába. Ezt követően, érthetően összeroppant és egy ideig nem táncolt. Később mégis a táncból merített új erőt, tanítványait tekintette gyermekeinek, közülük hatot hivatalosan is örökbe fogadott, akiket a sajtó, később közös fellépéseik miatt, csak „Isadorables”-ként emlegetett. 
1922-ben Moszkvába költözött, ahol férjhez ment egy fiatal költőhöz, de házasságuk nem volt hosszú életű. 
Élete vége felé, egyre kevesebbet lépett fel, egyre több botrányba keveredett, kifizetetlen számlái miatt, állandóan hitelezői elől kellett bujkálnia. Isadora élete tragikus véget ért, 1927-ben, a sors fintoraként, gyermekeihez hasonlóan, autóbalesetben halt meg. 
Nagy hatással volt a 20. század művészetére, a modern tánc szülőanyjaként is emlegetik. Nem éppen mindennapi életvitele, botrányai, szabad gondolkodásmódja, meghökkentő táncelőadásai világhírűvé tették, az amerikai származású táncosnőt. 
Harcolt a nők jogaiért, a szociális igazságért, kritikával illette a modern társadalmat. Szabad természetes mozgását az ie. 6-5. századi ókori görög művészetekre, népi táncokra és az egyszerű atlétikus mozgásokra, a futásra, ugrásra alapozta. Egyik híres jelmondata: „Az emberi test szabad akar lenni, az emberi lélek is”. Egyszerű kosztümökben, laza leplekben, mezítláb és kiengedett hajjal lépett fel. Azt táncolta el, amit a világ eseményei és a környezete kiváltott belőle. A klasszikus balett kötöttségét elutasította, éppen ezért a balett világa is kiközösítette őt, munkásságának hatása azonban jelentősen befolyásolta a klasszikus balett fejlődésének irányvonalait. Fő feladatának a fiatalság oktatását tartotta. 
Tanítványai azonban nem csak örömöt, hanem bosszúságot is jelentettek számára. Testvére Elisabeth átvette a grünwaldi iskolát, és férjével új szellemiségben folytatták az oktatást. Az isadorables-ek el akartak szakadni tőle, egyikük éjszakai bárokban lépett fel, Irma Duncan pedig Moszkvában maradt és Isadora szerint, az ottani iskola előadásait közönségessé tette.
 

Ruth St Denis (1877-1968)

Már gyermekkorában nagy érdeklődést mutatott a színház, és különösen a tánc iránt. Fiatal korában, zenés komédiákban játszott. David Belasco számos elődásában szerepelt, mint például a Zaza és a Du Barry. 
Egyik turnéja során, egy Isist ábrázoló cigaretta reklám váltotta ki belőle az egyiptomi kultúra és táncművészet iránt érzett szenvedélyes ragaszkodást. Nem sokkal ezután felvette a Ruth St Danis nevet, majd hindu művészetet és filozófiát tanult. 
1906-ban bemutatta első táncos előadását a Radha-t, valamint több rövidebb darabot, mint például a Kobrát, melyet 3 éves európai turné követett. Németországban, Ausztriában, Bécsben különösen nagy sikereket ért el, és két további rövid darabbal egészítette ki programját. Későbbi darabjai, javarészt vallásos témájúak voltak (Egypta). 
1914-ben hozzáment táncpartneréhez Ted Shawnhoz, majd az ezt követő évben, közösen megalapították, Los Angelesben, a Danishawn tánciskolát. 
St Denis koreográfiáiban ekkor már fel lehetett fedezni keleti stíluselemeket is. Kifejlesztette a „synchronic orchestra” technikát, ami hasonlóan Emile Jaques Dalcroze „eurytmics” technikájához, azon alapult, hogy a táncosnak, a zenében hallható valamennyi hangszer dallamát, saját mozgásával kellet visszaadnia. 
1931-ben mind szakmailag, mind a magánélet területén elszakadtak egymástól feleségével, habár hivatalosan sosem váltak el. St Denis röviddel ezután, egy időre, felhagyott a nyilvános szerepléssel és meglapította a Spirituális Művészetek Társaságát. Élete hátralevő részében egyre több időt töltött a vallás és a tánc kapcsolatának kutatásával. 
1940-ben, La Meri-vel (Russel M. Hughes), megalapították a Natya elnevezésű iskolát és Dél Ázsiai táncokat tanítottak. Egy évvel később, újra fellépet Massachusettsben, egy fesztiválon, ahol egészen 1955-ig minden évben színpadra állt. 
„Az amerikai tánc First Ladyének” kikiáltott St Denis, a 60-as évekig aktív táncos maradt. Ekkor a legsikeresebb szóló előadásait filmre vették. 
St Denis meghatározó szerepet játszott az amerikai modern tánc kialakulásában, különösen a Denishawn megalapításával, mely az első szervezett tánciskola és kutatási központ volt. Olyanok végeztek itt, mint Martha Graham, vagy Doris Humprey. 
St Denis úgy gondolta, a táncnak nem pusztán a szórakoztatás az elsődleges célja, sokkal fontosabb az, amit a tánc segítségével próbálunk kifejezni. A tanítványai az ő stílusából, ázsiai mozgásformáiból hozták létre később a mai modern táncokat. Önéletrajzát az „Egy befejezetlen élet”-et 1939-ben adták ki.
 

Ted Shawn (1891-1972)

Ted Shawn, eredeti nevén Edwin Myers Shawn, tulajdonképpen egy betegségnek „köszönheti” táncos pályafutását, ugyanis a táncórák látogatását, gyógyászati célból, egy súlyos betegségből való felépülés felgyorsításaként írták elő számára orvosai. 
Röviddel táncos karrierje kezdete után, hozzáment Ruth St Denis-hez és együtt alapították meg a Danishawn iskolát. Shawn számos különböző népi és színpadi stílust tanított, adott elő és St Denissel közösen alkották meg az iskola teljes repertoárját. 
Miután 1931-ben különváltak, férfiakból álló tánccsoportot hozott létre, akik számára olyan koreográfiákat készített, mint az Olympiad és a Kinetic Molpai. Művei megalkotása során, sokszor az életből merített, felhasználva az egyszerű munkások mozdulatait, az amerikai indiánok ősi táncait, az amerikai népi és populáris tánc bizonyos lépéseit. 
Nyári programként létrehozta az évenként megrendezésre kerülő Jacob’s Pillow táncfesztivált. Majd csoportja feloszlása után nemzetközi eseménnyé tette a rendezvényt. Habár a saját koreográfiái, általában nem a balett technikákra épültek, úgy gondolta, maga a tánc, számos stílusból épül fel, így a fesztiválra, nem csak a modern tánc képviselőit, hanem, a legnagyobb balettművészeket is meghívta. Alkalmanként továbbra is fellépet, koreográfiákat készített, könyvet írt. Életrajzi könyve „Az amerikai tánc szülőapja” 1976-ban jelent meg.
 

Doris Humphrey (1895-1958)

Doris 1895-ben született Illinoisban, de Chicagoban nőtt fel. Humphrey kivételesen tehetséges táncos volt már fiatal korában is. 1917-ben, miután lediplomázott, négy évig táncot tanított Chicagoban a saját tánciskolájában. Ezután elköltözött Kaliforniába, és ő is tagja lett a Denishawn-nak. Tanított, tanult és fel is lépett a tanítványokkal, de már koreográfiákat is készített, mint például a Valse Caprice. 
Két évig keleten turnézott, majd amerikai „vaudeville” színházakban lépett fel. 1928-ban, ő és egy másik tanuló, Charles Weidman, kiléptek az iskolából, és New Yorkba költözve kulcsfiguráivá váltak a modern tánc fejlődésének. A Humphrey Weidman iskola még a Nagy depresszió idejében is sikeresen működött, folytatták turnéikat és előadásaik fő témái az akkoriban lezajló események és tragédiák voltak.
1945-től már nem lépett fel nyilvánosan, a Jose Limon Társaság művészeti igazgatója lett és tovább folytatta a koreografálást. A röviddel a halála után kiadott könyve, a „Tánc művészete”, posztumuszkötet lett. A nyolcvanas években sok művét újra műsorra tűzték, Mino Nicolas rendezésében, régi táncosai segítségével (Eleanor King, Letitia Ide, Lee Sherman).
 

Martha Graham (1894-1991)

Amerikai táncos, tanár és koreográfus. 14 éves korában költözött Kaliforniába, és miután látta Ruth St Denis egyik előadását, már nem tudta legyőzni a tánc iránt érzett vonzalmát. 1925-ben, New Yorkban kezdett el dolgozni és egy évvel később megalapította saját iskoláját. 1951-ben alapító tagja volt, a Julliard tánc szakának. 
Élete során, több mint 180 művet alkotott és a legtöbb előadásában saját maga is táncolt. Témáit az amerikai történelem fontos eseményeiből válogatta. Az emberi érzéseket speciális, erőteljes mozdulatokkal vitte fel a színpadra, melyeket a balett képviselői, szinte visszataszítónak tartottak. 
1948-ban hozzáment Erick Hawkinshoz, az egyik táncoshoz az iskolájából, akivel előtte 8 évig éltek együtt. Az 1960-as évektől, már csak ritkán lépett fel, egyre nagyobb hangsúlyt fektetett koreográfiák készítésére. Egészen 96 éves koráig táncolt és koreografált. A TIME a 20. század legfontosabb emberének nyilvánította, és megkapta „a század legkíválóbb táncosa” címet is. Legismertebb művei, az amerikai tőzsdei krachról és a spanyol polgárháborúról szóló Chronicle és az egészestés Clytemnestra.
 

Jacques Dalcroze (1865-1950)

Svéd származású zenetanár és zeneszerző. Kifejlesztett egy módszert, mely azon alapul, hogy az ember, a tánc és mozgás segítségével könnyebben tanul meg bonyolult zenei képleteket. Később, ezekből, a gyakorlatokból alakultak ki, a komplett produkciók. Iskolájának egyik leghíresebb tanulója Marie Rambert balettművész volt. Az iskolában külön órán foglalkoztak a zenére történő improvizációval, a tanulóknak kis koreográfiákat kellet készíteniük különböző zenei témákra.
 

Alvin Ailey (1931-1989)

Alvin Aileynek szomorú gyerekora volt. Édesanyja még csak 17 éves volt, amikor világra hozta, apja 6 hónapos korában magára hagyta a fiatal édesanyát. Los Angelesben telepedtek le, ház körüli munkákból és gyapotszedésből éltek. Ailey már korán érdeklődni kezdett a művészetek iránt, rengeteg képet rajzolt gyermekkorában. 
Katherine Dunhamnál tanult táncolni, de a legnagyobb hatással Lester Horton volt munkássságára. Horton csoportjában indiai, japán és amerikai táncosok is voltak, így sokféle stílus keveredett egymással. 
1953-ban debütált, és Horton halála után, átvette a társaság vezetését. Már egy év múlva fellépett a Broadwayn, később New Yorkban maradt, kalsszikus balettet, modern táncot és színészetet tanult. Egyik tanára maga Martha Graham volt. 
Ezekben az években sokszor tűnt fel különböző filmekben, előadásokon, koreografált, és színészkedett. Első anyagilag is sikeresnek mondható műve a Blues Suit lehetővé tette, hogy megalapítsa saját iskoláját. Az ő csoportja volt az első, mely 50 év után először lépett fel a volt Szovjetúnióban, méghozzá hatalmas sikerrel. 
Az iskola számos díjat kapott, többek között magáénak tudhatja: Dance Magazine Award, 1975; Capezio Award, 1979; Samuel H. Scripps American Dance Festival Award, 1987; Kennedy Center Honors, 1988.